Lassan 24 órája, hogy nem találom a helyem, és, bár mindenhol ez jön szembe, még mindig nem fogtam fel, hogy mi történt… Akkor kezdett az egész valóságosabbá válni, amikor reggel a helyszínen lévő kollégák beszámolóit olvastam, és akarva-akaratlanul láttam a lelki szemeim előtt a történetek főszereplőit.
Anthoine Hubert. Sokaknak csak egy név, ami lehet, hogy még ismerősen sem cseng, de nekem, akinek több, mint 20 éve a motorsport az életem, ő az a helyes, francia srác a paddockból, akit legutóbb alig egy hónapja fotóztam a Hungaroringen, a kis szemüveges, kedves, szerény, de rettentően tehetséges versenyző, a tavalyi GP3-mas bajnok, és kétszeres F2 futamgyőztes.
A szörnyű hírt Charles Leclerc Instagram oldalán láttam először, és sokkoltak az olvasottak. Micsoda? Anthoine? Meghalt? Hogy? Mikor? Hogyan? Ez biztos? Mindig nézem az F2-es és az F3-mas versenyeket, de ezt most más elfoglaltság miatt épp nem követtem. Azonnal megnéztem a motorsporttal foglalkozó hírportálok oldalait, és ott is ez a szörnyűség fogadott. Nem akartam elhinni…
Olyan sokszor lehet olvasni, főleg ezen a hétvégén, hogy a motorsport veszélyes. Csak egy pirossal kiemelt mondat a belépőkön? Vagy egy elcsépelt kifejezés? Lehet. De igaz! És ilyenkor kapjuk a legbrutálisabb emlékeztetőt, bele az arcunk közepébe, hogy a veszély nem múlt el. Még mindig van mit biztonságosabbá tenni, és még mindig van mit fejleszteni.
Ilyenkor nyer többek közt értelmet az az amúgy parttalannak gondolt beszélgetés, ami pár hete egy médiás csoportban folyt: miért kell életbiztosítás a Blancpain GT verseny akkreditációjához? Mi történhet veled a paddockban? Semmi – mondta egy kolléga, de ez egyáltalán nem igaz. Elüthetnek, és nem csak a boxutcában. Elszabadul egy több 10 kilós kerék, és épp fejbe, vagy mellkason talál. Leesel a lépcsőn, vagy felbuksz a kukán, és a nyakad töröd a sajtószobában, vagy szívrohamot kapsz a fent a sikánban a 40 fokos hőségben, miközben hurcolod a 10 kilós fotós felszerelésedet a tűző napon. Végtelen a variációk száma, és igazán nem szeretnék a sorsnak ötleteket adni…
Még gyerek voltam, amikor Kesjár Csabát érte utol a végzet, aztán jött Roland Ratzenberger és Ayrton Senna. Henry Surtees balesetére a mai napig emlékszem, hisz láttam a versenyt, ugyanúgy, ahogy kint voltam a Hungaroringen, amikor Felipe Massát fejbe találta az a hülye rugó. Dan Wheldon nem élte túl a Las Vegasi balesetét 2011-ben. Aztán azt hittem, hogy Jules Bianchi után már nem jöhet ilyen szörnyű hír, de jött Justin Wilson balesete a tengerentúlon, hat héttel Jules távozása után. Robert Wickens ugyan túlélte a hatalmas karambolt tavaly a Pocono Raceway-en, de egy éve tart a rehabilitációja, és még nagyon hosszú út áll előtte. Billy Monger „csak” a lábait veszítette el, de legalább él. Tiago Monteiro is majdnem belehalt egy fékhibába Barcelonában tavaly év elején. Múlt héten Scott Speed törte magát rommá egy rally cross versenyen, Juan Manuel Correa, a mostani baleset másik résztvevője talán megússza maradandó sérülés nélkül. Ezen a héten kedden Jessi Combs vesztette életét egy félresikerült rekordkísérletben. Hogy ez figyelmeztetés, vagy inkább emlékeztetés volt-e erre az ominózus mondatra? Senki sem gondolt erre, hogy talán igen.
Christian Danner épp most magyarázza német RTL-en modellautókat segítségül hívva, hogy pontosan mi is történt. T-bone crash-nek nevezi (szörnyű, hogy ennek a jelenségnek neve is van, nem?), és kimondja azt, amit mindenki sejt: ha egy másodperccel előbb, vagy később történik a baleset, ha Alesi nem kap előtte haladva defektet, ha csak egy kicsit is más szögben érkezik vissza Hubert autója a pályára, lehet, hogy nem lesz végzetes az ütközés. Lehet, hogy meg sem történik. De megtörtént.
Jack Aitken írta Instán, hogy talán nem kéne ezt mondania, de Hubert nem ezt érdemelte volna. Igaza van, szerintem sem. Megérdemelte volna, hogy ne a halála miatt legyen szélesebb körben ismert, hanem azért, mert a GP3 után az F2-ben is bajnoki címet szerez, aztán a Forma 1-be kerül, és ott is megmutatja a tehetségét. Minden esélye megvolt rá egészen 2019. augusztus 31-éig.
A 19. körben a nézők felállva emlékeztek meg Anthoine-ról, ahogy annak idején mi a Hungaroringen a 17. körben tettük ezt Jules Bianchi tiszteletére. Behallatszik a taps a közvetítésbe, és nekem potyognak a könnyeim.
Anthoine úgy halt meg, hogy közben azt csinálta, amit a legjobban szeretett: versenyzett. Az álmaiért harcolt. Most, hogy valószínűleg már túl van az égi check in-en, és üdvözölte azokat a versenyzőket, akik hozzá hasonlóan az álmaikért haltak meg, Jules-lel ma mindent megtett azért, hogy a barátjuk, Charles megnyerje a belga futamot.
Aki beül egy versenyautóba, tudomásul veszi, hogy benne van a pakliban, hogy nem száll ki onnan élve, aki egy versenypályára belép, vagy a nyakába akasztja a sajtós pass-ét, elfogadja a jegyre, kártyára írt feltételeket. Tudjuk, hogy veszélyes, és mégis megtesszük, mert imádjuk a motorsportot, mert ez az életünk, a szenvedélyünk…
Nyugodj békében Anthoine, mindig emlékezni fogunk rád!
