Lustulós, semmit sem csinálósnak indult, mégis az egyik legnagobb motorsport élményével gazdagodós nyaralás lett, avagy hogy sikerült a misanói versenypályán elbicajoznom a naplementébe.
Amikor lefoglaltuk az augusztus végi, tengerparti nyaralásunkat Riminibe, megfordult a fejemben a gondolat, hogy mit lehetne a környéken megnézni, mert nem vagyok az a típus, aki öt napon keresztül képes a napágyon feküdni, ellenben a barátnőmmel. 😀 Így arra a kompromisszumos megoldásra jutottunk, hogy két nap lesz az aktív, a fennmaradó három pedig a passzív pihenésé. Így jutottunk el San Marinóba és a Misano World Circuit Marco Simoncelli versenypályára.
Az időjárás nem volt velünk kegyes, kifogtuk azt az egyetlen hetet kb. az egész nyári szezonban, amikor minden nap esett, előtte és utána természetesen végig 40 fok volt Olaszországban. Azon a napon, amikor a pályanapot tartottuk, talán nem is volt baj, hogy nem volt olyan rettenetes meleg.
A Misano World Circuit Marco Simoncelli 1969 és 1972 között épült, az első rendezvényét, egy motorversenyt is ebben az évben rendezték meg. Azóta több módosításon és felújításon is átesett, és a helyi versenyek mellett most már olyan sorozatoknak is helyszínéül szolgál, vagy szolgált, mint a Moto GP, a Superbike World Championship, a DTM, a Kamion EB (ETRC), a GT World Challenge (leánykori nevén BlancPain 🙂 ), sőt, 2024-ben először látogat ide a Formula E mezőnye.
Jelenlegi nevét 2012 óta viseli, és a 2011-ben tragikusan fiatalon elhunyt Marco Simoncelliről kapta. Simoncelli motorversenyző volt, 2008-ban megszerezte a 250 cm³-s kategória bajnoki címét, 2010-től pedig már a nagyok közt versenyzett a Moto GP-ben. A szomszédos Cattolica városában született, és a pályától mindössze 10 kilométerre lévő Corianóban nőtt fel, így talán kérdés sem volt, hogy a pálya egyszer majd az ő nevét fogja viselni. Sajnos ez előbb következett be, mint azt bárki is gondolta volna: 2011-ben, Sepangban hunyt el egy versenybalesetben, sokunk talán még mindig emlékszik az esetre.
Maga a pálya Misano Adriatico városától (a vasútállomástól) 4,5 kilométerre, Santa Monica városának az ipari részén található. Kocsival laza 10 perc alatt oda lehet érni, gyalog egy legalább 45 perces, de inkább 1 órás gyaloglással kell számolni. Mivel mi augusztus 30-án jártunk ott, és már nagyban készültek a 2023-mas Moto GP futamra, a városban nagyon szépen ki volt táblázva, merre menjünk, el sem tudtuk volna téveszteni. Egy idő után már hangokat is hallottunk (nyílt nap volt a pályán), a városból a szántóföldre kiérve pedig már a tribünöket is láttuk, csak az orrunk után kellett haladnunk. Csúnya, nagyon fekete felhők jöttek a hegyek irányából a tenger felé, mi pedig szorgalmasan imádkoztunk, hogy ússzuk meg az estét szó szerint szárazon.
Már a pályára vezető körforgalomban megvolt az első libabőr: ott várt minket egy Simoncelli emlékmű, illetve az út, amin haladtunk is róla van elnevezve. Mi több, maga a pálya hivatalos címe via Daijiro Kato, 10. Kato egy japán motorversenyző volt, aki a 2003-mas szuzukai futam közben szenvedett halálos balesetet, 2001-ben a 250 cm³-es osztály világbajnoka volt.
A pályára beérve elsőre nem voltunk biztosak a gyülekezési pontban, az információnál az angolul valamennyit beszélő hölgy Moto GP jegyeket akart nekünk eladni, fogalma sem volt arról, mi ez a biciklis túra. Mivel az előzetesen e-mailben kiküldött találkozó időpontja egyre inkább közeledett, jobbnak láttuk, ha beljebb megyünk. Próbálkoztunk a szekusokkal is, de ők nem beszéltek angolul, azt, amit a bácsi olaszul mondott, viszont nagyjából értettem, így visszamentünk abba az irányba, ahonnan elindultunk, és megálltunk egy elsőre bicajos javítóműhelynek látszó garázs előtt. Utólag kiderült, hogy jó helyen járunk, és már vártak minket. 10 perccel 6 előtt még mindig csak mi voltunk ott ketten, az utolsó pillanatban végül befutott még egy német pár, és egy kisebb olasz turistacsoport a kísérőikkel. A túravezetőnk közölte velünk, hogy a paddock túrán mindannyian részt fogunk venni, így minden tudnivalót el fog mondani olaszul és angolul is, a bicajozós részt viszont már csak kb. 10-en fogjuk véghez vinni, és ott, a nemzetközi banda okán átváltunk tisztán angolra.
Először a paddock felső részébe mentünk. Elmondták, hogy igazából 3 paddock is van, így hatalmas az alapterülete, persze nem használják mindig mindegyiket, itt található viszont az orvosi rész és a helikopterleszálló is. Magát a paddock épületét néztük meg először, pontosabban a régit, mivel az új, kibővített részt akkor még nem adták át, és elég necces volt, hogy a Moto GP-re ez sikerül-e, mert késtek valami apró, elektronikus alkatrészek, vagy biztosítékok Kínából. Új garázsokat is építettek, hogy a csapatoknak legyen elég helyük, de sajnos ide sem nézhettünk be. Kívülről viszont eléggé impozáns látvány volt.
A tűzlépcsőn felsétáltunk a második emeletre, ahol először kimentünk teraszra és a dobogóhoz, készítettünk magunkról pár fotót, gyönyörködtünk az akkor már lemenő napban, és még mindig drukkoltunk, hogy ne ázzunk el.
Miután mindenki elkészítette a dobogós képeit, bementünk a média centerbe. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyen járok, mégis volt valami bája, hogy most nem dolgozni jöttem, hanem turistáskodni. A terem akusztikája (és az először olaszul elhangzó ismertető) okán úgy döntöttem, amíg a többiek iskolást játszanak, és figyelnek, én elkezdek körbejárni, és fotózni, hogy a csoport tagjai lehetőleg ne lógjanak bele a képekbe. Itt jött a második hidegrázás, de olyan igazi, torokba gombóc fajta. Az egyik falról ugyanis egy nagyon klassz kép néz velünk szembe Marco Simoncelliről: visszanéz a válla fölött és mosolyog. Mintha csak azt üzenné a bent dolgozó újságíró és fotós kollégáknak, hogy nem mentem messzire, itt vagyok veletek és nézem ám, hogy dolgoztok-e rendesen. 😛
A média centerből átugrottunk a race control szobájába. Bevallom férfiasan, sosem voltam még a race controlnál, még a Hungaroringen sem! Szinte nagyobb élmény volt, mint az aszfaltra lépni (oké, azért az is nagyon jóóóó volt 😀 ). A teljesen elsötétített teremben lépcsőzetesen emelkedő sorokba ültünk le, a pályát figyelő monitorokkal szemben. Mind a 36 monitor működött, nagy hirtelen azt sem tudtuk, melyiket nézzük. Effektív esemény akkor ugyan már nem volt a pályán, de felbukkant pár kiszolgáló jármű, illetve a Moto GP-re a felfestések frissítését is folytatni kellett.
Ezek után megnéztük a Simoncelli galériát. Kifejezetten ügyeltek és ügyelnek arra, hogy ez ne egy emlékhely, hanem inkább egy kiállítás legyen, hogy ne Marco halála, hanem az élete legyen a lényeg. Képeket láthattunk az első versenyéről, illetve az első győzelméről, baseball sapkát, pezsgősüveget, kesztyűt, amit ő viselt verseny közben, több trófeája is kint van, illetve egy hatalmas, egész falas montázs az évek során itt zajló versenyeken készült képekből, nem csak Simoncelliről, hanem minden sorozatról, akik Misanóban jártak.
Ezen a ponton elbúcsúztunk az olasz turistáktól, és egy gyors látogatás után a pit lane-re (ez nem volt benne az alap csomagban, én bővítettem ki önhatalmúlag 😀 ) visszasétáltunk a biciklikölcsönzőhöz, ahol már vártak ránk a felnyergelt elektromos paripák. Felvettük a bukósisakot, tettünk pár kört a biztonság kedvéért a parkolóban, hogy kényelmes-e a verda, aztán felmentünk a pályára. A vezetőnk mondta, hogy bárhol megállhatunk fotózni, de ne maradjunk le túlságosan. Fontosabb helyeken, mint például a célegyenes, célvonal, vagy a Curva Tramonto (angolul Sunset Corner), tudatosan meg is álltunk, hogy mindenki kiélvezze a naplemente gyönyörű fényeit. Körülbelül fél óra alatt bringáztuk körbe a 4 kilométeres pályát. Sajnos csak egy kört mehettünk, pedig legszívesebben mentem volna még párat, már csak azért is, mert most ültem először elektromos biciklin, és tök menő lett volna, ha először csak a tájat nézem, utána meg mondjuk full sebességgel átszáguldok a célegyenesen. 😀 De egyáltalán nem panaszkodom, így is hatalmas élmény volt, és életem egyik legértelmesebben elköltött pénze volt ez a túra!
Mire leadtuk a bicikliket, és elmentünk mosdóba, megint megjelentek a csúnya, sötét felhők, és szinte teljesen ránk is sötétedett. Vicces volt a semmi közepén a szántóföldön (magánúton 😀 ), mobillal világítva sietni vissza a vasútállomásra, hisz ha nem értük volna el a 9-es vonatot vissza Riminibe, akkor órákat kellett volna várni a következőre. Megoldottuk volna azt is, de jobb a békesség.
Ha ezek után valakinek megjött a kedve egy kis kerékpározáshoz Olaszországban, mindenkinek csak ajánlani tudom a programot. Egyáltalán nem drága, és bizton állíthatom, hogy egy életre szóló élmény.
A pálya honlapján megtalálhatóak a dátumok, amikor ezek a túrák elérhetőek. A 2024-es időpontok még nincsenek fent, a 2023-mas adatok alapján érdemes a nyári hónapokban gondolkozni (júniusra, júliusra és augusztusra volt fent a legtöbb dátum). Több opció is létezik (csak a paddock, csak a biciklizés, a kettő együtt, vagy lustiknak kisvasút 😛 ), maga a paddock túra 10 Euró fejenként, ha biciklizni is szeretnél, akkor fejenként összesen 25 Eurót kell fizetni (az aktuális árakért érdeklődj a megadott elérhetőségeken!). A Romagna Bike nevű cég szervezi a túrákat, ők fogják majd e-mailben elküldeni a tudnivalókat, illetve pár nyilatkozatot a bicajozás veszélyességére hivatkozva ki kell tölteni. A bukósisakról és a kerékpárról ők gondoskodnak, biztosítás is van az árban, neked csak el kell menned és jól érezned magad. 🙂
