Hogy is van ez? Mi ez az első, meg második? És a harmadik? És, ha már a harmadik, akkor hogy lehet első? Szerencsére a megoldás nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik: ez volt a harmadik Formula E verseny, amin részt vettem, a második látogatásom Berlinben, viszont most fordult elő először, hogy fotós akkreditációval voltam jelen.
2015-ben, abban az évben, amikor a Formula E első szezonja elindult, és elutaztunk Berlinbe nézőként, még nem gondoltam, hogy egyszer majd a másik oldalon leszek. Pontosabban biztosan gondoltam ilyesmit, de legfeljebb olyan kontextusban, hogy valahogy hozzájutunk egy paddock belépőhöz, ha már venni nem lehet. A vásárlás lehetősége 2018-ban Marrakesh-ben sem volt adott (ahogy azóta sem), és mivel ezidőtájt még kötött volt a mozgásterem az akkori szerkesztőség túraautós profilja okán, nem próbáltam meg akkreditálni. 2022-ben viszont ez már több volt, mint egy erőteljes vágy, hogy ne a nézőtéren üljek, ha egy mód van rá 🙂
Hiába van sok tapasztalatom, ami az autós fotózást illeti, egy új sorozat megközelítése (számomra legalábbis) mindig para, főleg, ha FIA rendezvényről van szó. Elismerik-e az eddigi munkámat? Tetszenek-e nekik a képeim? Megtisztelnek-e azzal, hogy befogadjanak a köreikbe, ha csak egy hétvégére is? Minden ilyen alkalom feszültséggel teli, de annál nagyobb öröm, amikor pozitív válasz érkezik az adott sajtóközpontból.
A mostani verseny előtt annyira biztos akartam lenni a dolgomban, hogy inkább vettem jegyet a lelátóra, kockáztatva azt is, hogy bukok egy kisebb talicskányi pénzt, de a legnagyobb örömömre (és meglepetésemre) vita nélkül visszautalták a vételárat. Innen már csak várni kellett az indulást.
Csütörtök hajnalban szálltunk fel egy nagyon régi barátnőmmel a repcsire, és a német főváros felé vettük az irányt. Mivel a repülés csak kicsivel tartott tovább 1 óránál, Berlin még csak ébredezett, mire odaértünk. Elfoglaltuk a szállást, és kihasználtuk a maradék időnket, hogy felfedezzük a látnivalókat. Mindenkinek szívből ajánlom a Gärten der Welt nevű parkot, ami ugyan bőven kiesik a tipikus belvárosi fősodorból, de megéri az utazást, és az ottlétet. Az erős szél miatt nem üzemelt a felvonó, pedig mi már fentük rá a fogunkat, ám így is gyönyörű kerteket láttunk: Marokkó, Bali, Korea, Japán, Kína, Thaiföld, Anglia ihlette nyugalom-szigetek, autentikus épületekkel, és növényekkel. Ha a kert után nem lett volna kilométerhiányunk, még letoltunk egy utat és sétát az East Side Galleryhez, ami a Berlini Fal leghosszabb megmaradt része, majd egy gyors kaja után hullaként zuhantunk az ágyba.
Pénteken nekem már délelőtt kint kellett lennem a pályán, mivel déltől volt egy kötelező biztonsági eligazításunk. Mivel ezek nem a megszokott benzines verdák, rengeteg érdekes, és új dolgot tanultam, például, hogy hol találhatóak azok a ledek, amik azt mutatják, biztonságos-e megérinteni, vagy megközelíteni az autót, mennyire szabad egyáltalán megközelíteni őket, hogy ne rázzon meg, ne ugorjon át egy ívkisülés a gépedre, miközben dolgozol, és hogyan ne halj meg, ha ez mégis megtörténne. Szörnyen hangzik, de mindenki tudja, aki már legalább egyszer látott belépőt autósport eseményre, hogy ez kifejezetten veszélyes üzem, és semmi sem fontosabb annál, hogy maximálisan biztonságban légy.
A briefing után könnyű ebéd következett, aztán egy hivatalos sajtótájékoztató 3 kiválasztott csapatfőnökkel (Ian James – Mercedes-EQ, Sylvain Filippi – Envision Racing, Roger Griffiths – Andretti) kicsit később pedig 3 versenyzővel (André Lotterer – Porsche, Nyck de Vries – Mercedes-EQ, Maximilian Günther – Nissan e.dams). Ezt követően bevettem magam a pitlane-re, ahol a csapatok már készültek a hétvégére, volt egy rakás VIP vendég, köztük sok-sok iskolás korú gyerek, akik lelkesen fotózkodtak az autókkal, és a versenyzőkkel. Először meglepett, mennyi kislány jött el, aztán a túravezetőjük tábláján felfedeztem az FIA „Girls On Track” logóját. Ez a projekt kifejezetten a női versenyzők utánpótlását támogatja az FIA és a Women in Motorsport Commission szintjén, ez utóbbi elnöke pedig nem más, mint Michèle Mouton, négyszeres rali-világbajnoki futamgyőztes, a ralisport legsikeresebb női versenyzője. Külön érdekesség volt, hogy megnézhettünk egy gyakorlatot, mégpedig azt, hogy a mentőegységek hogyan emelnek ki baleset esetén egy versenyzőt az autóból, teszik hordágyra, és látják el. Ennek élő bábuja Sébastien Buemi volt, aki szerintem még élvezte is a szimulációt.
Valamivel később jöhettek a PEN interjúk. Tudjátok, ez az, amiket a Forma 1-es közvetítésekben is látunk: a versenyzőket meghatározott időben és csoportokban beterelik egy karámba (frankón el vannak választva egy kordonnal 😀 ), itt elkészülhetnek a mindenféle interjúk, képek, telefonos felvételek stb. Ezt az időt arra használtam ki, hogy portrézzak, hisz nem tudtam, hogy erre mennyire lesz lehetőségem a hétvége további részében, illetve hová és mikor mehetek a zöld mellénykémmel (mert, mint utólag kiderült, ez sem mindegy, milyen színű).
A shakedown fél 6-kor kezdődött, ezt a kb. 20 percet a csapatok arra használják, hogy felmérjék az autók állapotát, illetve az elektronikus rendszereket és az autó megbízhatóságát ellenőrizzék. Bár egész nap felhős, és nagyon hűvös volt, az éjszaka esett is, estére azért elő-előbújt a nap, és szép pályaképeket lehetett készíteni.
Miután ezzel is megvoltunk, összeszedtem a cuccaimat, és elindultam kifelé a pályáról, ahol a barátnőm már várt rám, és kicsit kiéltük a rajongói mivoltunkat. 😀 Hiába, aki egyszer rajongó, mindig az marad, bent meg nem keverem a munkával, bármennyire is nem érzem munkának – szóval értitek.
Még 2015-ben felfedeztük, hogy a Tempelhof épületével szemben, az út másik oldalán van egy Penny és egy Burger King, mindjárt egymás mellett. Ezek szerencsére még mindig ott vannak, és kettőt tippelhettek, hol történt a kicsit sem autentikus, német ízekben korántsem gazdag vacsora, haha. Azért a Penny-be is bementünk másnapra kajaért, meg csokiért – ez utóbbi viszont autentikus német volt. Hazafelé még ellátogattunk a Brandenburgi kapuhoz, hogy meglegyen a „kötelező”, onnan viszont az úticél tényleg a szálloda volt.
Szombaton nagyon korán keltünk. Reggel 6-kor már kint voltunk a pályán, ami még későnek is bizonyult bizonyos szempontokból, 7:15-kor pedig már indult is az első szabadedzés. Az ilyen korai fények ritkán adatnak meg, így igyekeztem kihasználni a lehetőségeimet, bár az, hogy nem ismertem fotós szempontból a pályát, némi hátrányt jelentett, illetve itt nincsenek fotós shuttle járatok, mint más eseményeken, így mindenhová gyalog kell menni, és csak a meghatározott fotós pontokon fotózhatsz. Zöld mellénnyel meg nem is engednek be mindenhová, csak pirossal, így maradt az az általános szabály, hogy amelyik fotós ablakhoz a pályabíró beenged, ott megállhatsz, és fotózhatsz. Pénteken ez nem mindig volt egyértelmű, hisz volt, ahová nem engedtek be, hiába volt kiírva, hogy mehetek, de szombatra pár kivétellel ugyan, de előjött a német precizitás. Abszolút plusz pont, hogy a Hungaroringgel ellentétben a tempelhofi fotós ablakok nem 180 centinél kezdődnek, és azok is kilátnak, akiket akkora magassággal (mélységgel) áldott meg a sors, mint engem.
Délre lement a két szabadedzés, és az időmérő is, így volt idő egy gyors ebédre és pici pihenésre, majd átmentem a reptér főbejáratának aulájába, ahol a régi check-in pultoknál tartották a pilóták szokásos autogram-osztását. A 45 perc nagy része perce várakozással telt, hogy bejussunk, és baromi nagy mázlink volt, hogy még épp bekerültünk az utolsó turnussal. Vadul gyűjtögettem be az autogramkártyákat, majd, amikor megvoltam, próbáltam fotózni, de a nagy tömeg általában ennek nem tesz jót (kivéve, ha kifejezetten a tömeget akarod fotózni 🙂 ).
Miután megvolt a zsákmány, lepakoltam a média centerben, és már készültem is a versenyre. Viszont addigra már annyira fáradt voltam a 4 órás kelés és a non-stop járkálás után, hogy én, aki nem kávézom, megittam egy kávét, hogy életben maradjak! Így a rajtot is tévében néztem, majd miután beütött a koffein, kimentem a legközelebbi fotós pontra dolgozni. Ezt az évek alatt megtanultam, hogy inkább kihagyok pár expót, de úgy nem lehet kiállni egy pálya szélére, 20 centire az autóktól, ha a fáradtságtól nem tudsz koncentrálni, mert az akár sérüléshez, vagy balesethez is vezethet, veszélyhelyzet esetén meg akár végzetes is lehet. Itt meg, városi pálya lévén, csak egy betonfal, és egy törmelékfogó kerítés van közted és az autók közt. Nem éri meg.
15 perccel a verseny vége előtt elindultam a nézői oldalra, ahol már készültek a díjátadásra. Zöld mellénnyel csak a dobogó bal oldalára állhattam, de így sem voltam olyan rossz helyen, mint ahogy azt elsőre gondoltam/éreztem.
Verseny után gyorsan megcsináltam a már-már kötelező sajttáj-képeket az első három helyezettel (Mortara, Vergne, Vandoorne), letoltuk a PEN interjúkat, majd átvonszoltam magam a barátnőmhöz, aki már alig várta, hogy ismét találkozzunk a fiúkkal fan-minőségünkben 🙂 Este 9 előtt nem sokkal már olyan fáradtak voltunk, hogy az életünkért könyörögtünk, így gyorsan átmentünk egy gasztro-élményre a Burgerbe, onnan meg húztunk vissza a szállodába.
Vicces, hogy amikor 2015-ben voltam Berlinben Formula E-n, akkor is azon a hétvégén volt az Eurovíziós Dalfesztivál döntője, ami 2022-ben is pont erre a hétvégére esett, szóval akármennyire is hulla voltam, muszáj volt végignéznem, és drukkolnom a kedvenc dalomnak, Svédországnak. Hajnali 2-re sikerült lefeküdni aludni, viszont megegyeztünk, hogy vasárnap meghagyjuk másnak a hajnali kelést, és a szabadedzéseket, később indulunk el a pályára, előtte még megnézünk egy nagyon vicces és pikáns érdekességet (guglizza meg a Dahlem Dorf nevű metrómegállót, akit érdekel 😛 ), és kiérünk, amikor kiérünk.
Hát… ez a kvali közepe-végére sikerült, szóval fél 12-12 körül. Igazából semmiről sem maradtunk le. Aznapra nagyon meleget mondtak, és kezdtem sajnálni, hogy végül nem rövidnadrágot vettem fel, de akkor már mindegy volt.
Szombatról vasárnapra amúgy nem csak az időjárás változott meg teljesen, hanem a szervezők és a biztonságiak hozzáállása is. Amit szombaton szabadott, azt valahogy vasárnapra már nem… Szombaton elég volt a média centerbe belépéshez, hogy rajtam volt a mellény, a nyakamban a pass, és már messziről mosolygott az ajtónálló, vasárnap még a fényképet is ellenőrizték a kártyámon, hogy én én vagyok-e? Szombaton zöld mellényben lehetett fotózni az autogramosztást, vasárnap már kizavartak onnan, még a nézők közé sem állhattam be a sorba. Hiába próbáltam ennek az okát kideríteni, és többször, több szekust is megkérdezni, hogy miért, falakba ütköztem mindenhol, pedig beszélek németül. Mert nagy naivan azt gondoltam, hogy szombaton fanoskodok, vasárnap meg fotózok, de ebből nem lett semmi… Azt legalább engedték, hogy a fanshopba bemenjünk, ahol nagy meglepetésemre kiderült, hogy magyarok az eladólányok 🙂
Az E-Village amúgy nagyon hangulatos volt, és rengeteg programmal várták a nézőket. Volt BMX bemutató, futurisztikus gólyalábasok, beatbox és élő zenekaros fellépő, színpadi programok, köztük beszélgetés a helyi versenyzőkkel (szombaton Max Günther, vasárnap André Lotterer és Pascal Wehrlein), rengeteg étkezési lehetőség, büfékocsik, a gyerekeknek színezősarok, fotózkodhattak az óriási kabalafigurákkal, sőt, még hajtogathattak maguknak papírból bukósisakot is. 10 méterenként álltak a telefont, vagy bármilyen elektromos kütyüt töltő állomások, illetve a Mercedesnek és a Porschének saját kiállítóstandja is volt.
Zöld mellényes fotósoknak külön fel kellett iratkozni egy listára, hogy szeretnénk-e felmenni a gridre a verseny előtt. Szombaton feliratkoztam, de mivel azt mondták, majd e-mailben értesítenek, nem kérdeztem meg külön, hogy végül mehetek-e (igen, tudom, nagy hiba…). Vasárnap mivel későn érkeztem a pályára, el is felejtettem feliratkozni. Megkérdeztem ugyan, hátha csoda történt, de végül nemleges választ kaptam, így inkább kerestem egy olyan fotóspontot, ahonnan még nem fotóztam a hétvége során. Segített, hogy rajtam kívül még azért volt jó pár zöld mellényes kolléga, ezért úgy döntöttem, hogy ahol ők megállnak, ott nekem is jó lesz. Egy-egy kör között beszélgetni is jutott idő, ha már két napja nézegettük egymást, és mosolyogva köszöntünk minden alkalommal, amikor elmentünk egymás mellett… 🙂
A vasárnapi verseny végül nem hozott akkora izgalmakat, mint a szombati, de így is nagyon nagy élmény volt, ahogy közel 200 km/órás sebességgel húznak el melletted az elektromos autók. Menetszelük így is van!
15 perccel a vége előtt itt is átmentem a nézői oldalra a dobogós képek miatt, de akkora tömeg volt, hogy nem jutottam el a kis ketrecbe a színpad bal oldalán, így kénytelen voltam beállni a nézők közé, és picit előrefurakodni. De így, hogy a VIP-k (le merem fogadni, hogy a 80%-uknak közük sincs a sporthoz), és kb. mindenki, aki nem néző beállhatott elém… Nem voltak ideálisak a körülmények, hogy finoman fogalmazzak. A pezsgőzés után vissza a média centerbe, sajtótájékoztató az első hárommal (de Vries, Vandoorne, Mortara), majd az elmaradhatatlan PEN interjúk a gyönyörű, délutáni napfényben. Akkor jutott eszembe, hogy aznap még nem ettem semmit, csak egy müzliszeletet, így gyorsan betoltam egy szendvicset, amit még ebédre vettem ki a hűtőből, összepakoltam a cuccaimat, és kimentem a barátnőmhöz, hogy még levezetésképp nézelődjünk egy kicsit a pálya környékén. Volt mit nézni, maradjunk annyiban 🙂
Hazafelé szokásos vacsora a Burger Kingben, ez legalább nyitva volt vasárnap, majd ismét turistáskodtunk egy kicsit, mert még nem tettük tiszteletünket a Checkpoint Charlie-nál, hiába szálltunk fel minden nap a metróra egy sarokra onnan… Pár fotó után viszont már muszáj volt visszamennünk a szállásra, egyrészt azért, mert addigra már tényleg nagyon nagyon fáradtak voltunk, másrészt össze kellett pakolnunk a másnapi utazáshoz.
Hétfőn kb. fél 4-kor keltünk, hogy biztosan kiérjünk a reptérre, és elsőre ugyan úgy tűnt, hogy nagyon korán értünk ki, utólag nagyon jó döntésnek bizonyult. Azt képzeljétek el, hogy a biztonsági ellenőrzés majd egy óra volt! Mindent ellenőriztek, mindent kivetettek a táskából, ami csak egy picit is más volt a röntgen alatt, plusz testszkenner és motozás… Még a nadrágom derekába is benyúltak, nincs-e nálam valami illegális. Az egyetlen pozitívuma az egésznek, hogy összefutottunk Jean-Éric Vergne-nyel, és a feleségével, akik szintén ott álltak a sorban. Jev megismert minket, hisz eleget látta a fejünket a hétvége folyamán (is), picit tudtunk beszélgetni, lelkesen mesélte a nejének, hogy milyen régóta vagyunk már a rajongói.
A repülés maga eseménytelen volt, miután hazaértem, szinte azonnal bezuhantam az ágyba, és délutánig aludtam, de még az utána következő napokban is úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger (és vissza is tolatott).
Ahogy írom ezeket a sorokat, és ránézek a pass-emre, elmosolyodok. Becsülettel végigtoltam a hétvégét, megtettem, ami tőlem telt, megfeleltem az elvárásoknak, legfőképp a sajátjaimnak. Megtanultam egy új pályát, és, ha úgy alakul, jövőre már szebben, jobban, ügyesebben, és okosabban tudok jelen lenni.
