Ezer éve szerettem volna eljutni Imolába, de valahogy sosem sikerült. Elkerült innen a Forma 1, más sorozat, ami ott futott, annyira nem érdekelt, ami érdekelt volna, azt ütötte valami másik verseny, szóval mindig elkerültük egymást. Aztán jött 2022 és a DTM…
2015-ben láttam a legnagyobb esélyét annak, hogy eljussak az imolai versenypályára egy European Le Mans Series futamra, de mindenféle hülye együttállás miatt végül nem jött össze, aztán ismét felcsillant a remény, amikor 2021 végén kijött az idei DTM versenynaptár: június harmadik hétvégéje. Valami isteni csoda folytán nem ütközött az időpont semmilyen másik versennyel, útitársat is hamar találtam magamnak, nincs előre, mint hátra: mehetünk.
Maga az utazás, mint olyan, nem indult valami jól, vagy legalábbis akkor még azt hittük, hogy nem lesz jó, végül kiderült, hogy tökéletesebben nem is alakulhatott volna a hétvége.
Azzal indított a Wizz Air, hogy átrakta a bolognai járatát péntekről szombatra, a visszautat pedig hétfőről keddre. Első felindulásból anyáztunk, mert ez így nagyon nem jó, a versenyhétvége feléről lemaradunk, de aztán rájöttünk, hogy ho-hó! Ott van a Ryanair és a Rimini-San Marino reptér, pénteken oda, hétfőn vissza. Tökéletes! Olyannyira tökéletesnek tűnt, hogy hétfő délelőttre még egy kis levezető pancsolást is beterveztünk. Esküszöm, már akkor jobban vártam a tengerpartot, mint a versenyhétvégét 😀 😀 😀
Maga a repülés nem volt semmi extra, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy mindenféle felár nélkül az első sorba kaptam helyet: extra lábtér és belátás a pilótafülkébe. Alig másfél óra alatt ott is voltunk Riminiben.
Azért maga a reptér megér pár mondatot… Eddig Nürnberg reptere volt a legkisebb, ahol jártam és emlékszem rá (bár, Páfosz Cipruson talán még kisebb?), de ez… Napi 4 járat indul, és érkezik. Amikor leszálltunk, és az első soros helyek miatt elég hamar lent voltunk, magabiztosan (se 😀 ) elindultunk arra, amerre a kijáratot sejtettük. Elsőnek. Utánunk egy egész gépnyi emberrel. A reptéren sehol senki. De még egy takarító sem. Oké, pár taxis talán. Elég szürreális volt. Kicsit rendbe hoztuk magunkat, aztán nekiindultunk a városkának.
A térképen előtte már néztem, hogy nagyon közel van a part a reptérhez, mi több, gyalogtávban, de hogy ennyire könnyen, és hamar meglegyen… Szó szerint 15 perc és egyenesen előre. Mondjuk az eredeti terv az volt, hogy elmegyünk Bolognába várost nézni, mert a szállást csak délután 2-től tudtuk elfoglalni, meg még kicsit körülnézünk Imolában is, de az előző hétvége, és a Super Racing Fesztivál a Hungaroringen „kicsit” megtépázott mindkettőnket, így nagyon hamar megszületett a döntés, hogy ha Bologna a római kor óta ott áll, akkor ott fog még állni egy darabig, de mi most vagyunk itt, meleg van, le vagyunk strapálva, szóval irány a víz.
Mondanom sem kell, Kati barátnőm még le sem ült a napozóágyra, én már a tengerben voltam 😀
A nap nagy része így lustulással és strandolással telt, majd délután vonatra szálltunk, hogy megérkezzünk Imolába. Csak a történelmi hitelesség kedvéért: nem ment annyira simán ez sem. Miramare állomásról óránként mennek a vonatok Bologna felé, de természetesen késett a vonat. Ez még jól is jött volna ki, hogy tudjunk jegyet venni, de az automata nem működött, jegypénztár, mint olyan, nem létezik, ez egy nagyon pici állomás, az olasz Elvirát letölteni meg nem álltunk neki, szóval – nem vagyok rá büszke – blicceltünk egy megállót Rimini Centraléig, ahonnan viszont 10-15 percenként megy valami a Rimini-Imola-Bologna vonalon. És itt jön megint a mázli faktor: találtunk egy olyan vonatot, ami nagyjából azonnal indult, szinte üres volt, és csak Imoláig ment. Mondjuk a légkondit nem kellett volna Szibéria fokozatra állítani, de annyi baj legyen.
Az Imolába vezető úton áthaladtunk Faenzán, ahol a Minardi (Alpha Tauri) főhadiszállása található, ott van a közelben Modena, az ellenkező irányban vonatozva meg eljuthatunk Misanóba, szinte minden bokornak köze van az autósporthoz ebben a régióban. Imádtam!
Imola tömegközlekedése olyan, mint az egyszeri lány ajándéka Mátyás királynak: van is, meg nincs is. Van, létezik, de szinte csak a külvárosi részekben közlekednek a buszok, a belváros/óváros felé csak autóval, vagy gyalogszerrel jutsz el. Esetünkben ez nem jelentett akkora problémát, mert egyrészt a város nem túl nagy, másrészt hozzá vagyunk szokva a gyalogláshoz, meg, mint utólag kiderült, olyan hiper-szuper Airbnb lakást sikerült fillérekért lefoglalni, ami már a személyautók elől is lezárt (behajtásügyileg korlátozott) zónában helyezkedik el.
Mivel nem most kezdtük az ipart, tudtuk, hogy egyrészt Olaszországban vasárnap nincs nyitva sok minden, másrészt a kaja-vadászattal megy el a legtöbb idő, és pénz, úgyhogy felkerestük a pályaudvartól pár utcányira lévő Interspart, és bevásároltunk a hétvégére. Kb., mint a málhás szamarak, úgy néztünk ki, és még este 7 körül is bőven 30 fok felett volt a hőmérséklet, szóval ennyire hálás egy légkondiért nem is tudom, mikor voltam utoljára. 😊
Másnap, szombat reggel próbáltunk időben kelni, és igyekeztünk a 10-kor kezdődő kvali előtt kiérni, de eléggé megfáradtunk, így az időmérő végére sikerült tiszteletünket tenni a pályán. 😀 Reggeli közben azért tök jó volt hallgatni a szálláson a motorok zúgását, ilyet nem is nagyon szoktunk megtapasztalni. Először nem is voltunk benne biztosak, hogy tényleg azt halljuk-e, amit hallunk?
Hozzá kell tennem, azért is toltuk ilyen nyugger tempóban, mert nekem most nem volt akkreditációm. Először nagyon bántott, hogy nem kaptam, de a múltból már nagyon jól ismerem a DTM-es sajtós viszonyokat, és tudtam, hogy necces lesz szabadúszóként (szerkesztőségi háttérrel valamennyire más a helyzet), de aztán ahogy annyi minden más ezen a hétvégén, ez is a lehető legjobban sült el. Az idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára úgy versenyen, hogy nem dolgoztam, rohantam egyik helyről a másikra, keccsöltem a 10+ kilós felszerelésemmel a 35 fokban a napon, így most tényleg csak azzal kellett törődnünk, hogy hol van árnyék, hová tudunk leülni, mikor kezdődnek az egyes session-ök, hol a helyünk a tribünön, és hogy melyik versenyzővel pacsizzunk le, és beszélgessünk egy kicsit. Azért az nagyon jó érzés, amikor az előző évi bajnok, Maxi Götz öleléssel üdvözöl, vagy, hogy az ITR menedzsment csapat legújabb tagja, Berger jobbkeze, és szintén DTM bajnok Martin Tomczyk körbeugrálja Katit, és őszintén örül, hogy megint lát minket.
Napközben meglátogattuk a Senna shop-ot, és vásároltunk is, frissítettünk a bisztróban, majd átmentünk a tribünre megnézni a versenyt.
A nap (de inkább a hétvége) olasz szava a sottopassaggio (aluljáró) lett, mivel a paddock és a nézőtér között alagúton lehet közlekedni, és párszor megfordultunk a két területen. A boxutca-látogatással egybekötött autogram-osztás kapcsán is előkerült, hogy a sottopassaggio felől lehet majd bemenni a boxutcába, de ezen is csavart egyet az élet – és megint úgy, hogy zseniálisan jöttünk ki belőle. Ezt a programot eredetileg a kvali és a verseny közé tervezték, de az egyik betétfutam során megsérült a korlát, a javítás elhúzódott, a programot emiatt viszont nem akarták csúsztatni, így a boxutca-látogatást a nap végére tették. Kérdés sem volt, hogy megvárjuk 😊
A szombati verseny amúgy sima Rast győzelmet hozott, Nico Müller, és a helyi hős, Mirko Bortolotti állhattak még fel a dobogóra, mögöttük azonban kemény csaták alakultak ki, és folyamatosan mentek a kontakttal járó helyezkedések.
Visszatérve a paddockba megcsodálhattuk, ahogyan egyik-másik versenyző, csapattag azonnal a hideg vizes medencébe ugrik – sajna tűzállóban, bár lettek volna ötleteink, hogy kinek kellett volna anélkül. Mert ugye mindig az vetkőzik, akinek nem kéne. 😀 😀 😀 A nagy melegben sokan azonnal el is bújtak a légkondi alá, és nekünk is sikerült a paddock végén egy olyan helyet találnunk, ahol napernyő alatt tudtunk pihenni, a levegő is járt, viszont beláttuk, azt, amit be kellett 😉
A 7 óra körüli boxutca-látogatásból végül majdnem fél 8 lett, mert a Mitjet betétfutamon már kb. ezredjére küldték be a safety cart (miért vezet az, aki nem tud?), és a szervezők addig senkit sem engedtek be a boxutcába, amíg a pályán autók vannak. Ez mondjuk logikus. A DTM versenyzők nagy része le is lépett addigra, pedig én itt terveztem portézni, már csak azért is, mert a nap még nem ment le, viszont a délutáni aranyóra fényei, amik amúgy a kedvenceim, már ott voltak, narancsba öltöztetve az egész környéket. A kitartók előtt viszont emelem kalapom, tényleg tök jó ilyet megtapasztalni, hogy a srácok kiülnek még annak a 20-25 rajongónak a kedvéért is, akik velük együtt ott maradtak. Hardcore-nak születni kell. 😀 Meg bolondnak is. De ahogy anno Frank Montagny mondta nekünk Barcelonában 2007-ben, a normális emberek unalmasak. Miért mondom ezt? Mert a két jómadár, David Schumacher és Maxi Götz azt játszották, hogy egymás kártyáit írták alá, utánozva a másik autogramját, és eközben rettentően jól elszórakoztatták magukat.
Dennis Olsen is meggyőzött, hogy a csapatát támogató zászlót is el kell vinnem az asztalról, nem csak az autogramkártyát meg a gumimacikat, hiába próbáltam neki elmagyarázni, hogy baromira nem fog beleférni a táskámba (meg amúgy sem volt rá szükségem, mit tagadjam). Makacs egy banda ez a Porsche, na! 😀
Szerencsétlen biztonsági őrök is már annyira fáradtak voltak, hogy szó szerint örömtáncot jártak, amikor kiderült, hogy mindketten beszélünk németül, így nekik nem kell angolul, és így picit jobb fejek is voltak, amikor elkezdték kiterelni azt a hatalmas tömeget – mondom, maximum 25-en, ha lehettünk.
Így végül nekünk sem volt más hátra, minthogy elpakoljuk a fan-zsákmányokat, és elinduljunk haza. Még szerencse, hogy csak kb. fél óra volt gyalog, többet lehet, hogy aznapra nem bírtunk volna.
Pont azon a hétvégén volt a F1-es Kanadai Nagydíj, szóval még pont hazaértünk az időmérőre. Olaszországban élőben csak a fizetős Sky Italia adja a versenyhétvége programját (szóval mi jól becsüljük meg az M4 Sportot!!!), felvételről, illetve csúsztatott élőben pedig a TV8. A szálláson nekünk csak ez utóbbi volt, viszont ők olyan későn adták a kvalit, hogy azt már nagyon nem akartuk megvárni, így végül a modern technikával (Facetime), és hathatós baráti segítséggel oldottuk meg a problémát. Egy zuhany, és egy vacsi után hullaként zuhantunk az ágyba. Megbeszéltük, hogy vasárnap azért kicsit összeszedjük magunkat, és kiérünk az időmérő előtt a pályára.
Ez így is történt, hűvösebb viszont vasárnapra sem lett, már délelőtt 30 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála. A feeling kedvéért azért a garázsok tetejéről néztük a kvalit, hogy még véletlenül se legyünk árnyékban, és süljünk ropogósra a betonon. 😀
A vasárnapi verseny sokkal eseménydúsabb volt, mindjárt az elején ütközött Rast és Ineichen, safety car, boxkiállások, boxban ütközés a nagy sietségben (Auer és Bortolotti), új rajt, egymás kipöckölése, a track limit szándékos sértegetése, végül egy Ricardo Feller győzelem – a fiatal sváci pilóta első DTM-es elsősége. Az amerikai Dev Gore és Marco Wittmann álltak még fel mellé a pódiumra (pontosabban az annak kinevezett lépcsőkre).
A verseny után még visszamentünk a paddockba, hogy elköszönjünk a srácoktól, illetve Keszthelyi Viviennek utólag is köszönjük, hogy megdézsmálhattuk a Winward Racing hűtőszekrényét. 😀 Szó szerint életet mentett.
Miután már teljesen meghalt a buli, és a kamionok is elindultak a pályáról, mi is elindultunk, ám most nem azonnal haza, hanem a Senna emlékműhöz. Ahogy sétáltunk kifelé a pályáról, és búcsúztunk tőle is, meg kellett állapítanunk, hogy tökéletes volt a hétvége. Az egyetlen bánatom az volt, hogy nem lesz pass-em, amit majd fel tudok tenni a többi közé a gyűjteményembe, amikor – nem fogjátok elhinni – találtam egyet a földön! Csak a kis műanyag kártyát, de abban a pillanatban olyan volt, mintha a főnyereményt vittem volna el a lottón. A shopban szombaton ugyanis vettem magamnak egy imolás nyakbaakasztót, sőt, ha minden igaz, akkor még egy sima, sötétkék DTM-es is lapul valahol itthon a sok szar között. A nap szava, szókapcsolata most nem olasz lett, hanem magyar: kérj, és megadatik!
A pálya környékén amúgy minden Ayrton Sennáról szól. Teret, utcát neveztek el róla közvetlenül a pálya mellet, és hát ott az Acque Minerali park a híres szoborral. Nagyon jól tettük, hogy délután/estefelé látogattunk el oda, mert a kerítésre kifeszített zászlókon, pólókon, fotókon keresztül ragyog át ilyenkor a lemenő nap fénye. Amúgy is megrázó és egyben megható érzés ott lenni, de a fények még drámaibbá tették a látogatást.
Egy bejegyzésemben már említettem, az első F1-es emlékeim egyike Senna halálához kapcsolódik. Mindig is irigykedve nézegettem a képeket erről a parkról, és a búslakodó brazilt ábrázoló szoborról, és csak reménykedtem benne, hogy egyszer én is eljutok oda. És akkor, azon a vasárnapon ott voltam. Már amikor messziről megláttam a szobrot, gombóc nőtt a torkomba, mire odaértünk, és meg kellett volna szólalnom, már a könnyeimmel küzdöttem. Egyszerre volt tragikus és végtelenül felemelő.
Maga a szobor nem pont a Tamburello kanyarban van, hanem pár méterrel feljebb, viszont a Tamburello park felőli oldalán, pont a baleset helyszínével egyvonalban is van egy emléktábla. Elmondhatatlan érzés, hogy majd’ 30 évvel a halála után is mekkora tiszteletnek örvend a brazil világbajnok. A világ minden országából jártak arra rajongók, akik otthagyták a nyomukat, mindig van ott friss virág. Ayrtonnak és Roland Ratzenbergernek is. Bár túlnyomórészt persze Ayrtonnak. Mi is otthagytuk a kézjegyünket egy hatalmas magyar zászlón, leültünk egy kicsit a padok egyikére pihenni, meg elmélázni az életről, és annak rövidségéről.
A park végén, pontosabban már a parkon túl, felfelé a pálya vonala mellett, a semmi közepén megnéztük még a Gilles Villeneuve emlékművet is, majd elindultunk vissza a szállásra.
Mire ettünk valamit, és lezuhanyoztunk, addigra elkezdődött a Kanadai Nagydíj felvezető műsora, mármint a csúsztatott élő. Eddig is tudtuk, hogy Davide Valsecchi hangos, meg, ha egy picit jobban kiabál, semmi szükség nincs a műholdas közvetítés hangsávjára, na de, hogy ennyire… 😀 Perec és Ricsárdó így kimondva meg rettentő vicces.
Hétfő reggel kipihenten ébredtünk ugyan, de még össze kellett pakolnunk, és visszavonatozni Riminibe, meg azt is megcéloztuk, hogy kicsit körülnézünk Imolában, ha már itt vagyunk, szóval nagyon jól tettük, hogy pénteken strandoltunk.
Na most az van, hogy Imolában NINCS szuveníres. Egy darab sem. Semmi. De még olyan trafik se, ahol képeslapokat vagy egy fonnyadt hűtőmágnest lehetett volna kapni. Alternatív megoldásként van egy Tourinform jellegű irodájuk, ahol van pár cucc, így ezt igyekeztünk megtalálni. Közben átkeltünk a főtéren, tipikus mediterrán főtér templommal, palotával, árkádsorral, az árkádok alatt meg F1-es legendákról festett, keresztben kifeszített molinókkal. 😊 Miután beszereztük, amit sikerült, elindultunk gyalog a pályaudvar felé. Viszont olyasmi történt, ami kb. soha: Kati benézte a térképet. Gyanús volt, hogy csak 800 métert írt a Google Maps, mi meg már fél órája gyaloglunk – az ellenkező irányba 😀 Szerencsére még így is belefértünk az időbe, vagy legalábbis akkor még elhittük, hogy jók vagyunk. Igazából annyira átragadt ránk a lazulós, olasz életérzés, hogy nem is foglalkoztunk az idővel.
Akkor lett egy picit forró az ülés a popónk alatt, amikor 2 órával a repcsi indulása előtt még mindig a vonaton ültünk, és még Rimini főpályaudvarnál sem jártunk. A vonatunk Bologna felől eleve 10 perc késéssel ért Imolába, és menet közben is begyűjtöttünk még legalább 10-et, Miramare állomástól még legalább 15 perc az út, és Riminiben is akartunk szuvenírt venni.
Pénteken, amíg vártuk a szintén retardált vonatot (il treno è in ritardo) volt időnk megfigyelni, hogy pont az állomás mellett van egy ilyen kis üzlet, ha szerencsénk van, nyitva van a szieszta alatt. Nem volt, de egy sarokkal arrébb volt egy szebb, és nagyobb – megint mázli. 😊 Onnan viszont tényleg spuri volt a reptérre, már amennyire fejenként két tömött táskával a 38 fokban bírtuk. A reptér közelében átnyargaltunk susnyáson, főúton, és már ott is voltunk. Akkor voltunk egy órával indulás előtt. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy kicsi a reptér, nem lesz tömeg, elérjük a gépet. Na most annyira nem volt tömeg (nyilván, mert már mindenki elvégezte a biztonsági vizsgálatot és bent volt 😀 ), hogy az amúgy nagyon kedves és barátságos biztonságiak név szerint szólították Catalinát, hogy fáradjon a fémdetektorhoz. Innen kisebb kihívás volt megtalálni az útitársainkat, mert nem tudunk ki után menni, és nem ismertük a járást, de végül meglettek a többiek. Annyira maradt még időnk, hogy beiktassunk egy mosdót meg némi kaja után nézzünk, és már meg is nyitották a beszállást. Necces volt, de végül, ahogy minden más is, tökéletesen alakult.
Amikor ezeket a sorokat írom, még bőven nem tartunk ott, hogy ismerjük a 2023-mas DTM-es versenynaptárt, de valamiért úgy gondolom, hogy ha már ismerni fogjuk, erőteljesen át fogom gondolni az újabb imolai látogatás lehetőségét. Persze ehhez megint az kell, hogy visszatérjen ide a DTM. Nézőszám-ügyileg ugyan még van hová fejlődni, bár… én élvezem, ha nincs tömeg 😀
Különben is, ott van Bologna, ott a tengerpart, ott vannak a finom olasz kaják, meg annyi minden, amit még fel kell fedezni. Szóval most ünnepélyesen kérem, és meglátjuk, hogy megadatik-e majd?
A hétvégén készült képeimet ITT találod meg.
