Ez is elérkezett… Az utolsó versenyhétvége, az utolsó időmérő edzés, az utolsó versenyek. Ahogy írom ezeket a sorokat, még nem fogom fel, hogy vége, hisz még mindig van mit várni. Még nem tudjuk, hogy kié lesz a (fordított) pole, hogy ki lesz a bajnok, hogy hogyan debütál az új pálya, hogy összességében milyen eredmények születnek? Talán majd akkor, ha…? Ha majd nem jön több sajtós hírlevél? Ha majd nem jön ki a 2023-mas versenynaptár? Ha majd tátong egy lyuk a júniusi táncrendem kellős közepén? Ezt egyelőre nem tudom megmondani.
Ez a versenysorozat meghalt, mégsem szeretek róla múlt időben beszélni. Régóta haldoklott, mindenki tudta, hogy beteg. Egyesek próbálkoztak felületes kencékkel, mások különféle csodaszerekkel, ám a legtöbben egy lemondó legyintéssel ráhagyták a természetre, hogy végezze a dolgát. Kár érte. Nagyon nagy kár.
Soha nem hittem volna, hogy egy túraautós sorozat sokkal többet fog jelenteni a számomra, mint egy sorozat a sok közül, aztán ez lett az otthonom. Bármely paddockba léptem be bármely versenypályán, a kezdetektől azt éreztem, hogy biztonságban vagyok. Egyszeri rajongóként érkeztem az első versenyemre, és 12 év után profi fotósként léptem ki az utolsóról.
Gondolkoztam, milyen képekkel lehetne a legjobban illusztrálni ezt a cikket, és arra jutottam, hogy egy best of helyett inkább megosztom a legelső, és a legutolsó képemet, amit egy WTCC/WTCR rendezvényen készítettem.
Az első 2011 júniusában készült a Hungaroringen, a 13-mas kanyar környékét, a célegyenesre ráfordító kombinációt ábrázolja. Számomra azért jellegzetes, mert amikor belépek egy pályára, szeretem először feltérképezni a területet. Mi merre van, kit hol találok majd meg, mi változott a legutóbbi verseny óta vagy mi maradt pont ugyanott? Végigmegyek a paddockon, majd megállok a végén, lenézek az aszfaltcsíkra, és nyugtázom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van.
Az utolsó kép egy Bebu Girolami portré a második verseny utáni sajtótájékoztatón 2022 júniusában, szintén a Hungaroringen. Ilyenkor már mindenki annyira fáradt, hogy legszívesebben bárhol máshol lenne, leginkább otthon az ágyban, vagy a zuhany alatt, mégis, ha megkérdezed a résztvevőket, hogy hol vannak a legszívesebben, biztosan egy versenypálya nevét vágják rá gondolkodás nélkül. Ahogyan én is!
Légvonalban maximum 20 méter van a két fotó készítési helyszíne között, de a történet, ami a két fotó között időben történt, az szavakkal egyszerűen leírhatatlan.
Annyi mindent adott nekem ez a sorozat, hogy felsorolni sem tudom: élményeket, barátokat, ismeretségeket, tapasztalatokat, rengeteg emléket, de ami a legfontosabb: itt indult el a professzionális karrierem.
Ez a sorozat adta meg a lehetőséget, hogy igazán megtanuljak autóversenyt fotózni, itt ismerkedtem meg egy verseny anatómiájával, apró trükkökkel és nagy felismerésekkel, szabályokkal és kiskapukkal. Az itt elért sikerek sarkalltak arra, hogy más versenysorozatokban is kipróbáljam magam, hogy szakmailag is motiválódjak, fejlődjek, hogy bekerüljek a magyar autósport-fotósok kis családjába. Még a fotós szakvizsgám képanyaga is a 2020-as WTCR verseny alatt készült, és iszonyatosan büszke vagyok rá, hogy abban az évben, amiben a világjárvány miatt extra-szűken mérték a jót, benne lehettem abban a 20 fotósban, akik akkreditációt kaptak erre a versenyre.
Amikor minden csapatnál van legalább egy ember, akit régről ismersz, mert ő is megfordult a 12 év alatt már kb. mindenhol, vagy épp ugyanannál a csapatnál dolgozik még mindig, amikor a versenyzők a neveden szólítanak, és/vagy puszival üdvözölnek, amikor egy csapatfőnök őszinte szeretettel ölel át életed egyik legnehezebb pillanatában, vagy épp a véleményedet kéri ki egy igen fontos témában (mi több, meg is fogadja a tanácsodat 😀 ), akkor tudod, hogy ez tényleg egy hatalmas család. És én nem akarom, hogy ez a család szétszéledjen!
12 végignézett szezon áll mögöttem, hajnali kelések, késői fekvések, fizikai sérülések (a térdem nem köszöni 🤮 ), káromkodások, bosszankodások, vonyítva nevetések, zokogva ünneplések, halálra fagyások, szénné égések és rommá ázások, de sosem cserélném el semmi másra!
23 versenyen személyesen is ott voltam, kicsit szürreális, de csak 6 különböző versenypályán, össze sem tudom számolni, hány ezer fotót készítettem, hány ezer kilométert utaztam.
Kiadtunk 3 nemzetközi terjesztésű könyvet, és egy fordítást, sőt, annak ellenére, hogy elsősorban fotós vagyok, olyan szerencsés voltam, hogy pár exkluzív interjút is készíthettem, cikkeket írtam, galériákat tettem közzé, de még mindig van motiváció, még mindig van terv, még mindig csinálnám, és legszívesebben sosem hagynám abba.
Őszintén remélem, hogy a 2023-mas év egy új kezdet lesz, egy friss szemlélet, más hozzáállás, új és régi arcok, talán új pályák, de a régi szenvedély, és ami nagyon fontos: az elkötelezett, végletekig lojális rajongótábor.
Szóval… Itt vagyunk 2022 novemberében, és búcsúzunk egy nagyszerű versenysorozattól, ki így, ki úgy, ki most, ki októberben, amikor a hír kijött. Ne sírjunk, amiért elmúlt, inkább örüljünk, hogy megtörtént.
Viszlát WTCC/WTCR! Nagyon fogsz hiányozni.
