Szeretem az első alkalmakat, mert különlegesek. Nem csak azért, mert egy életre megjegyzed őket, hanem mert nagyjából azonnal el is tudod dönteni, hogy a jövőben is az életed része marad-e az új tapasztalás, vagy megköszönöd a lehetőséget és tovább állsz. Spa-Francorchamps nekem minden bizonnyal az első kategóriába esik, és már most kíváncsi vagyok, mikor fogunk újra találkozni.
Kezdjük a történetet az elején, mert ahogy nálam minden mást, ezt az élménybeszámolót is messziről kell indítani.
A szokásos menetrendet kissé felborította a tény, miszerint ezen a hétvégén szombaton rendezték a versenyt, így mi már szerdán elrepültünk Budapestről. A logika azt mondatná, hogy Brüsszelbe vagy Liége-be repültünk, ám ez nem így történt. Úgy túl egyszerű lett volna. Ehelyett Németországban, Düsseldorfban landoltunk azzal a nem titkolt céllal, hogy a nagy esemény előtt egy kicsit turistáskodjunk is. De tényleg csak egy kicsit, és amennyi még jól esik, mert tudtuk, hogy a hétvégére kelleni fog az energia.
Amikor Németországban vagy, és az első köszönés, amit hozzád vágnak, az “holá”, akkor elgondolkozol rajta, hogy jó helyen vagy-e? És, bár nem is mi lennénk, ha nem szerencsétlenkedtünk volna egy kicsit a házszámmal (így találkoztunk az aranyat szaró emberrel és a perverz sült krumplissal, amik utána tökéletes tájékozódási pontnak bizonyultak), jó helyen voltunk, és jó időben. Velünk szemben egy brazil melegbár, kubai, spanyol, argentin és olasz éttermek, tapas bárok vettek körbe minket. Szerencsére nem voltunk még a főszezonban, így nyugodtan tudtunk pihenni. Előnye is volt a bulinegyednek: még reggel 9-kor sem volt senki az utcákon, és békés hangulatban kezdhettük a napot.
A szállásunk egy pici hotel volt egy tipikus, keskeny, németalföldi épületben. Ebből adódott, hogy mászhattunk fel a negyedik emeletre csomaggal, mert nem volt liftjük. Szalonképesnek nem lehetett nevezni a reakciónkat, amikor ezzel szembesültünk, ám a mérgünkön egy picit enyhített a tetőtérből nyíló kilátás a Rajnára. Kicsit kifújtuk magunkat, összeszedtük a szükséges dolgokat, majd elindultunk Wuppertalba, ahol meg akartuk nézni és utazni egy kört a híres Schwebebahn-on. Az 1898 és 1901 között épített függővasút javarészt a városon keresztülfutó Wupper patak felett halad, 20 megállója van, és igazi turistalátványosság. Mi úgy terveztük, hogy az egyik végállomáson, Vohwinkelben szállunk fel, a legjobb helyet, az utolsó kocsi végét kiszemelve magunknak (innen lehet messziről felismerni, ki a turista, haha). El is engedtünk egy szerelvényt, mert osztozni kellett volna a kilátáson másokkal, de mivel a vonatok 3 percenként járnak, ez nem minősült nagy érvágásnak. Miközben elvonatoztuk a másik végállomásig, nekem teljesen úgy tűnt, mintha Wuppertal városa sosem akarna véget érni, akkora területen haladtunk keresztül. Visszafelé úgy láttuk jónak, ha leszállunk a főpályaudvarnál, és kicsit körbenézünk a belvárosban, szigorúan elkerülve azon ruházati márkák üzleteit, amik itthon (még) nincsenek jelen, mert aznap már két ilyen helyen is jártunk, és kezdett fogyni a hely a bőröndömben, ha értitek, mire gondolok. 😀
Kicsit Imola feelingünk volt, mert egy fél darab szuveníressel sem találkoztunk. Próbálkoztunk a google maps-szel, de csak üres köröket sikerült futni a városban, így megegyeztünk, hogy inkább visszamegyünk Düsseldorfba, a Hbf-en az újságosnál talán van valami béndzsa hűtőmágnes, szerzünk némi kaját, és szusszanunk egyet, mielőtt nekiállunk az éjszakai műszaknak. Nem, ez nem az alvást jelentette, hanem a düsseldorfi Rheinturm éjjeli meglátogatását. Ide ugyanis este 10 után csak 6 Euró a belépő, és 180 méter magasról gyönyörű a kilátás a kivilágított városra. Kicsit szürreális volt egy ekkora városban éjjel fél 11-kor nagyjából kettesben sétálni Katival a Rajna parton, de mire odaértünk, lett rajtunk kívül is pár ilyen késői látogató.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen parás vagyok. Azt tudom magamról, hogy nagyon nem bírom az üvegpadlókat, de ezek szerint a döntött üvegfalakat sem. Szó szerint félelmetes volt megközelíteni a falat, de ahhoz, hogy a kis mobilunkkal tükröződésmentesen alkossunk valami értékelhetőt, egészen rá kellett tennünk a telefont az üvegfelületre. Maradjunk annyiban, hogy nem lett sok képem, haha. Meglepődtünk, hogy milyen hamar körbeértünk, lentről sokkal nagyobbnak tűnt a torony. Maradhattunk volna még a bárban inni egyet, ám addigra már fáradtak voltunk, így inkább visszasétáltunk a szállásra, vettünk egy forró fürdőt, és lefeküdtünk aludni.
Csütörtök reggel korábban keltünk, hogy legyen időnk elmenni a közeli Aldiba kaját venni a teljes hétvégére, hisz tudtuk, hogy Francorchamps-ban nem fogunk még csak egy kisboltot sem találni, az egyetlen, amiről tudtunk, közben cukrászdává változott, illetve 10 órakor nekem még volt egy Zoom meetingem, a szokásos és kötelező WEC safety briefing. A szállást is 11-ig kellett elhagyni, így minden tökéletesen alakult.
Ja, azt el is felejtettem mondani, hogy előző nap találtam a sárban egy 5 Centest. Felvettem, de nem azért, mintha rá lennék szorulva, hanem mert, ha külföldön pénzt találok, az eddig mindig szerencsét hozott. Most is bejött… 🙂
Hogy lássunk is még valamit Düsseldorfból, megbeszéltük, hogy legalább egy metrómegállót lesétálunk a főpályaudvar felé (teljes menetfelszereléssel azért vicces volt 😀 ), így fedeztük fel a helyi luxus bevásárló-utcát az összes valamirevaló divatmárka üzletével és egy nagyon helyes kis folyóval, parkkal, szecessziós stílusú hidakkal. A szecessziós építészet amúgy is a gyengém.
A nap további részét a Belgiumba való megérkezésre szántuk, és milyen jól tettük, hogy nem terveztünk aznapra mást… Történt ugyanis, hogy a vonat, amit Aachen felé kinéztünk magunknak, rengeteget késett (ejnye-bejnye Deutsche Bahn), de olyan sokat, hogy az eggyel korábbit is elértük annál, mint amit terveztünk. Felszálltunk, hely is volt, elindultunk, élveztük az utat, majd egyszer csak elkezdték bemondani, hogy a tetemes késés miatt nem is fogunk eljutni Aachenig, Herzogenrath városkájában kitesznek, ami amúgy csak 15 perc lett volna, onnan mindenki oldja meg, ahogy tudja. Hát, köszi… Menet közben láttunk egy másik állomáson egy vonatot Aachen Hbf-ra, és egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy szálljunk-e át, de mint utólag kiderült, őket is leszállították Herzogenrathban. Ott helyben kiírva semmi, a hangosbemondóban is, ha 3 perccel előbb mondják be a tutit, még elérhettük volna az épp akkor bent álló vonatot a másik peronon, így legalább egy fél órát ott töltöttünk az állomáson, közben a telefonunk is üdvözölt minket Hollandiában.
Izgi volt két vonat teljes utazóközönségének felmásznia egy harmadikra, de velünk nem basznak ki, sikerült ülőhelyet zsákmányolnunk, és végre eljutni Aachenbe. Közben Kati szorgosan nézte a menetrendet, és arra jutott, hogy nagyjából 2 percünk lesz elérni a Verviers-be induló vonatot, különben nyerünk egy órát arra, hogy megismerkedjünk a főpályaudvar szépségeivel. Még akkor is necces lesz, ha a szomszédos vágányról indulunk, ám a legnagyobb szerencsénkre 9 percet késett az a szerelvény is, és a szomszédos vágány annyira a szomszédos vágány volt, hogy csak kettőt kellett lépni ugyanazon a peronon. Nemzetközi hop-on, hop-off élmény. 😀
Magyarországon nem igazán szoktam vonatozni, bár az elmúlt másfél évben többet, mint előtte, szóval nem tudok hitelt érdemlően nyilatkozni a kocsik állapotáról, azt tudom, hogy a DB elkényeztetett minket. Kár, hogy nem tudom leírni azt a röhögést, amikor a német vonatról átszálltunk a belgára. Hát… ööö… Az, hogy tele van fújva graffity-vel az oldala… Ilyet itthon is látunk. De belül… Lehet, hogy itthon ilyen vagonoknak is örülnének, de a DB után elég erőteljesen pofán vert a valóság. El is neveztük luxi-vonatnak, és még akkor is röhögtünk, meg fotóztuk a helyzet komikumát, amikor a vonat elindult.
Nagyjából fél óra zötyögés után megérkeztünk Verviers-be, ahol megint 2 vagy 3 percen múlt volna, hogy elérjük a Francorchamps felé tartó két busz egyikét, így abban maradtunk, hogy nem rohanunk, úgyis még meg kell találni a buszmegállót és jegyet is kell vennünk. Imádtam Németországban, hogy mindketten beszéljük a nyelvet és nem akadunk fenn apróságokon. Na, ez Belgiumban egy bonjour-ban és egy merci-ben kimerült, még angolul is nehézkesen értettünk szót a helyiekkel a megállót keresve, a sárga táblára meg nem volt kiírva rendesen a buszok száma (miért is lenne, igaz?). Végül csak megtaláltuk, amit kerestünk, a maradék időben meg leültünk a verőfényes napsütésben a főpályaudvarral szemközti parkban. Magunkba kellett szívni a jó időt, mert tudtuk, hogy a hétvégén szar idő lesz.
Verviers amúgy megérne önmagában is egy kis kirándulást, amit láttam belőle, nagyon tetszett. Fun fact, hogy ebben a városban született több autóversenyző is: Bertrand Baguette neve talán ismerősebben cseng, mint Eric van der Poele-é, annak ellenére, hogy ő az F1-ben is megfordult, és háromszoros Le Mans kategóriagyőztes.
Végtelenül szimpatikusnak tartom, hogy az emberek nem csak, hogy köszönnek, amikor felszállnak a buszra, hanem meg is köszönik a sofőrnek leszálláskor, hogy épségben elvitte őket A-ból B-be, így mi 40 perc utazás, egy merci és egy aurevoir, majd pár perc séta után megérkeztünk a szállásunkhoz Francorchamps falucskájába. Először elmentünk mellette, mert nem akartuk elhinni, hogy azt a helyet keressük, még akkor sem, amikor megálltunk, hogy rendesen elolvassuk a cégért. Egy teljesen modern, újépítésű, hófehér falú ház előtt álltunk, hatalmas üvegfalú bejárattal. Már csak be kellett volna jutni valahogy, mert az ajtó zárva volt, de szerencsére a szállásadó hamar előkerült. Lift persze itt sem volt, de szerencsére csak egy emeletet kellett megmászni. A hallban ingyen kávé, ingyen tea és ingyen csoki-süti várt minket, mi több, minden reggel friss croissant-t tettek ki, amiért nem kellett fizetni, a hűtőből pedig bármikor kivehettél 1 Euróért egy kólát, vizet vagy gyümölcslevet, sört ennek a duplájáért. Azon agyaltunk, így is itt egy komplett reggeli, mi lett volna, ha még azt is kérünk?
A szobába lépve szintén elhűltünk, modern, tiszta, tágas, világos szobát kaptunk, akkora fürdőszobával, mint a fél nappalim. Az ablakot kinyitva hallottuk a fiaink második szabadedzésének minden hangját, utoljára ilyen Imolában esett meg velünk, hogy a szobánkba költöztek az autók. Imádom érzés!
Mivel aznap csak 5-ig vehettem át az akkreditációmat, és akkor voltunk pár perccel 5 óra előtt, már el sem indultunk, inkább előkészültünk az előttünk álló két napra, és magunkba szívtuk a nap utolsó sugarait. A sötétedéssel együtt megérkeztek az első felhők, és az eső is bármelyik percben nekieredhetett.
Péntek reggel korábban szerettünk volna kelni, de én csak 8-tól vehettem át a pass-emet, és mivel az FP3 is csak 11-kor kezdődött, úgy döntöttünk, ne ázzunk annyit, ráérünk elindulni. A szállásunk eleve maximum fél órányi sétára volt a pálya La Source felé eső végétől, sőt! – és ez is mindig lutri az új pályák esetében: az akkreditációs központ pont félúton volt a pálya és a szállásunk közt. Minden alkalommal meg kell állapítanom, hogy a Hungaroringen, a pályán belül és kívül is, rettentő jó dolgunk van ám! Vegyél fel akkreditációt Monzában vagy a Red Bull Ringen, uram bocsá’ a Nürburgringen kocsi nélkül, és nagyon hamar fel fog értékelődni az otthoni helyzetünk!
Miután megvolt a pass-em, és a Kati által ismert kapu felé közeledtünk, elkapott minket az eső, majd, mire beértünk a pályára, el is állt. Naná, minden vágyunk ez volt, hogy a vizes ernyőt egész nap a táskánkban hurcoljuk. Apropó kapuk. Több kapu is van, amin az ember be tud lépni a pályára, a hozzánk legközelebbi a La Source kanyar felé eső lett volna, viszont Kati úgy tudta az előző évek tapasztalatából, hogy ott befelé nem nagyon szokták engedni a népet, csak kifelé, így elindultuk arra, amiről biztosan tudta, hogy beengednek minket. Hegymászás, lejtő, megint hegy, megint lejtő, még vagy egy kilométer az akkreditációs központnál lévő körforgalomtól, de hát ez van. Azt nem kockáztattuk meg, hogy odamegyünk a legközelebbihez, és utána sétálhatunk vissza. Bár engem a sajtós pass-szel valószínűleg beengedtek volna, de mivel zéró helyismeretem volt, inkább vállaltam a kutyagolást. Már a fák közül megpillantani a legendás Eau Rouge-Raidillon kombinációt felért egy csodával, hát még akkor, amikor a beléptetés után nagyjából azonnal oda tudunk sétálni a domb aljához. Köszöntünk is a kis piros víznek, a pataknak, amiről a kanyar a nevét kapta. Nem is piros amúgy. 🙂
Kicsit körbejártunk, Kati próbálta nekem átadni, hogy ha itt átmegyek, ezen az alagúton, akkor kikötök ott, meg, ha itt elmegyek hátra, ott lesz egy átjáró amarra… Hát… oké. Ez a pálya elsőre egy kibaszott nagy labirintus, és megsúgom, másnapra is az maradt. A paddock eleve három szintes, ha a médiaparkolót is beleszámolom, akkor 4, a lift a -2-es szintről visz fel az első emeletre. A legalsó szinten vannak a csóró csapatok kamionjai, középen a szerénynek egyáltalán nem mondható, főleg hypercar csapatok hospitality épületei, a legfelső paddockban találhatóak a garázsok és további kamionos egységek, a kábé normális, megszokott paddock látkép. Mi a középsőben táboroztunk le, hogy kiéljük rajongói mivoltunkat. Igen, tudom, nem éppen pro hozzáállás, de sosem fogok tudni egy paddockban nem rajongóként jelen lenni, főleg nem egy ilyen sorozatban, mint a WEC, ahol rengeteg jó versenyző, és számos kedvencem is jelen van. Egy dologra viszont mindig figyelek: ha dolgozom, sosem fanoskodok és fordítva. Így általában az első nap a szórakozásé, a második a munkáé.
Dél körül, miután letudtuk az első adag vadászatot, felmentem a média centerbe, hogy felvegyem a fotós mellényemet, elintézzem a papírmunkát és lepakoljam a felesleges ballasztot magamról. A sajtófőnök néni, aki amúgy nagyon kedves és rendes, akkor rossz passzban lehetett, látszott rajta, hogy mindjárt elfüstöl a feje, reméltem, hogy én nem teszek rá egy lapáttal a jókedvére a hülye kérdéseimmel, hisz zéró helyismerettel rendelkeztem még mindig. Kezdjük ott, hogy a média centert is alig találtam meg. A biztonsági őr persze csak franciául beszélt, elirányított az infópult felé. Ott a kislány szerencsére beszélt angolul és elkalauzolt, de így sem voltam biztos benne, hogy jó irányba megyek-e? A sajtóterem bejárata egy hosszú, jellegtelen folyosó végén volt egy masszív tűzzáró ajtó mögött, amin még véletlenül sem volt felirat, hogy erre gyere. Szóval a morci sajtós néni odaadta a mellényt, én az előre kitöltött papírokat, majd visszairányított az infós kislányhoz még egy papírért, asztalfoglaló matricáért, illetve a szekrénykulcsért. Egy málhás szamár hozzám képest kiskutya füle volt. 039-es lett a szekrényem, 231-es a mellényem. Azt mondta a kislány, ez a szekrény a második teremben lesz. Ööö, mondom, oké. Csak reménykedtem benne, hogy a második terem az elsőből nyílik és nem a pálya másik felében találom meg. Elsőre persze a szekrényem sem nyílt, szóval biztos voltam benne, hogy rossz helyen járok, de végül sikerült kinyitnom és egy tök jó kis asztalom is lett. Végül egész megszerettem ezt a második termet, csend volt és rajtam kívül alig voltak ott, gondolom, főleg az antiszociálisak és a későn érkezők 😀
A délutáni program az autogramosztás megtekintése volt és a tömegverekedés az autogramokért. Hihetetlenül sok ember várt a beengedésre, mi kapunyitás előtt pár perccel álltunk be a „sorba”. Megbeszéltük, hogy majd az esemény végén keressük egymást, addig mindketten szaladunk a saját érdekeltségeink után.
Itt is megfigyelhető az a minta, mint a Hungaroringen kívül nagyjából mindenhol, hogy a nemek aránya erőteljesen tendál a férfiak irányába, alig láttunk kint nőket, másrészt pedig az emberek csak akkor mennek oda aláírásért vagy közös képért egy-egy versenyzőhöz, ha annak ideje van, pl. egy ilyen autogramosztás. Persze itt is vannak gyűjtők, akiket messziről fel lehet ismerni, sporttáskával, hatalmas mappákkal, sőt, gurulós bőrönddel közlekednek a paddockban és nagyon jól ismerik a stratégiai közlekedési csomópontokat (érdemes figyelni is őket, kire ugranak 😛 ), de általánosságban elmondható, hogy amíg Jacques Villeneuve a paddockban szabadon sétálgathat a három számmal nagyobb farmerjében és egy fehér kapucnis pulcsiban, itt a garázs közelébe sem jutottam, annyi ember állt ott, csak miatta. De ez elmondható volt kb. mindegyik hypercar csapatra, vagy ott, ahol nagyobb nevek, főleg az ex-F1-esek versenyeznek. Személy szerint egyetlen ilyen csapatot vállaltam, a Peugeot-t, és csakis Jean-Éric Vergne két szép szeméért, a többieknél igyekeztem csak 1-1 kártyát hozni, és azonnal távozni. Akkor még nagy naivan azt gondoltam, hogy szombaton majd folytatom, ahol pénteken abbahagytam, de aztán mégsem így lett.
A session végén Katival próbáltuk megtalálni egymást, de nekem nehézségeket okozott a 3 szint között megtalálni azt a végét, ahol találkoznunk kellett volna 🙂 , de végül megtaláltam őt, illetve egy nagyon kedves, olasz barátomat, Antoniót a WTCR paddockból, akivel beszélgettünk egy nagyot.
Katival gyorsan ettünk egy kicsit, rendbe szedtük magunkat, elpakoltuk a zsákmányt, és visszatértünk a középső paddockba, hogy nézelődjünk még egy kicsit, illetve nekem tárgyalnivalóm volt Antonio Giovinazzival és Esteban Guerrierivel is. Épp az előbbivel beszélgettem, amikor elkapott minket a jégeső. Ő elszaladt :D, így mi Katival behúzódtunk a Ferrari épületéhez, itt találkoztunk egy Instáról megismert német lánnyal, és az ernyők alatt beszélgettünk is, amíg az égi áldás alább nem hagyott. Amilyen hirtelen a jégeső előkerült, olyan hirtelen maradt abba, szinte azonnal kisütött a nap, és utána velünk is maradt. Az arcom és a hajam választéka természetesen leégett a szűrt napsütésben. Még jó, hogy Wuppertalban vettünk mini naptejet pont erre az eshetőségre. Jó helyen volt a krém a szálláson.
Az FIA-nak volt egy kiülős teraszkája a két paddocokot összekötő központi lépcsővel szemben, a legjobb stratégiai helyen, de senki sem ült ki, így mi úgy döntöttünk, hogy helyet foglalunk. Persze számoltuk a perceket, hogy mikor küldenek el onnan, majd jött is egy fiúcska franciául, ám csak azt szerette volna tudni, hogy ne törölje-e le nekünk az asztalt és a székeket, hogy ne legyünk vizesek. Csak ámultunk és bámultunk, hogy így is lehet… A napot végül ott töltöttük, az időmérő alatt is volt mozgás, és TV-t is találtunk, amiről nézhettük az eseményeket, néha a francia és a holland mellett németül is bemondták, mik történnek, szóval egész jól elvoltunk. Jev is már magától jött oda hozzánk a meetingje után, ahogy megígérte, és végül Estebannal is sikerült beszélnem, sőt, rajzolt nekem egy szívecskét is a fotónkra és jól megölelgettük egymást. Nem múlt el nyomtalanul az a rengeteg WTCC/WTCR verseny…
Már bőven sötétedett, mikor elindultunk haza, ám még belefutottunk a pit lane-en egy fotózásba, amibe bekapcsolódtunk. Autósportos alapvetés: ha nem küldenek el, maradhatsz. Nem küldtek el, szóval maradtunk. Miután betolták az autókat a parc fermébe, tényleg elindultunk haza, ám most a legrövidebb út felé eső kapun mentünk ki. Megkérdeztem a biztonsági őrt (beszélt angolul, jeee), és megerősítette, hogy másnap nyugodtan menjünk be ott, nem kell megkerülni a pályát, be fognak engedni minket.
Negyed 10 is volt már, mire visszaértünk a szállásra, áldottuk az olyan találmányokat, mint a forró víz és a padlófűtés, pedig aznap, a reggeli esőt leszámítva, igazából nem is volt rossz idő. A hétvége poénja is ekkor született meg a valódi spa-wellness pillanattal, amikor a hajmosás után, a hajamat törölközőbe tekerve, az ágyban pihenve egy sóhaj kíséretében éreztem át a testápoló nyújtotta örömöket, ahogy a lesült arcbőrömet kenegettem vele.
Szombat reggel sem kapkodtuk el a dolgokat, igazából a 10 órás pit walkig nem volt semmi pályaesemény. Pontosabban fél 8-kor lett volna egy fotózás a Toyota csapatával az Eau Rouge-ban, de úgy gondoltuk, hogy okosak és ügyesek a fiúk, megoldják nélkülem is, másrészt aznap akkora ködre ébredtünk, hogy a szemközt álló házakat is alig láttuk az utcában.
Aznap elkövettem azt a hibát, hogy esőre nem számítva a kényelmesebb, de vékonyabb cipőmben indultam el, ami már a pályára érve beázott, hiába volt rajta „koton” (esővédő gumi), és aznap sokkal hidegebb is volt, mint pénteken (igen, ha érdekel valakit, megfázás lett a vége, de már jobban vagyok). Aznapra meló volt a terv, így az első utam a média centerbe vezetett, zsákmányoltam egy kis kaját, felvettem a mellényemet, a felszerelésemet, és bevettük magunkat a paddockba, hátha még tudok portrézni. A versenyzők akkor már nem nagyon mozogtak, és az előző napi tömegverekedés sem hiányzott a boxutcában, így Katival felkerestük a helyi shopot, vettünk pár cuccot, illetve nekem addigra lassan mennem is kellett a gridre. Azért a helyi erők (szekusok) itt is kitalálták, hogy nem mehetek fel a verseny előtt a rajtrácsra, de betudom annak, hogy a nagy tömegben nem vették észre a fekete fotós mellényt a narancssárga TRACK felirattal a mentaszínű kabátom felett. 🙂 Mindenesetre hamarabb rájöttek, hogy mehetek, mint tavaly az olaszok Monzában, meg itt már fel is voltam rá készülve, hogy ilyen akadályokra számíthatok és elég erélyesen közöltem a csávóval, hogy igenis felmehetek oda.
A griden mindig jól érzem magam, mert sok a látnivaló, a versenyzők, főleg, akik kezdik a versenyt, már a zónában vannak, teljesen más az arckifejezésük, nem pózolnak, hanem az előttük álló feladatra koncentrálnak, egészen máshogy viselkednek és én ezekre a pillanatokra vadászok előszeretettel. Igyekeztem itt is olyan sokáig maradni, amennyire csak lehet. Úgy gondoltam, hogy a La Source-ban kezdem a verseny fotózását, előző nap láttam is kollégákat, akik ott álltak, a térképen sem volt red zone, még az első körben sem. Igen ám, de nem mehettem oda be csak úgy, át kellett volna nyargalni egy parc fermén, ami tilos, a pitlane-en keresztül már nem mehettem át, mert „csak” track mellényem volt, úgy lehetett volna megoldani, hogy még a gridwalk alatt kimegyek, de akkor megint az lett volna a baj, hogy track mellénnyel nem mászkálhatok a pitlane-en, szóval ott kellett volna maradnom a hat órás verseny teljes időtartama alatt. Az ember egy-egy rövidebb sessiont bevállal, na de egy ilyen hosszú versenyt nem… Így jártam, legközelebbre már ezt is tudom. A rajtot így végül a legeslegalsó paddockból, ahol a betétfutamnak idehozott Porsche Carrera kupa bandája lakott, néztem végig egy kivetítőről, addig is pihentem egy kicsit.
A Hungaroringhez hasonlóan a pálya külső ívén itt sincs shuttle busz, rollerem meg még mindig nincs, szóval gyalog elindultam az Eau Rouge felé. Tudom, hogy gáz, de félek egy idegen pályán egyedül elindulni, nem tudom, hol kell/lehet leszállni a shuttle-ről. Oké, a red zone-okat ismerni kell, de elsőre inkább figyelek és tanulok, másodjára majd okosabb leszek. Kati is mondta, hogy a nagy tribünön lesz majd valahol, így megbeszéltük, hogy találkozunk, ha én is odaérek. Persze közben megálltam mindenhol, ahol jó szöget véltem felfedezni, vagy mások is fotóztak (így jössz rá az arra érdemes helyekre a legkönnyebben), aztán az Eau Rouge alatti fotós pontról is lőttem pár képet, majd fentről a tribünről is. Ahogy elnéztem, oda más fotós kollégák is felmásztak, szóval azért mégsem ültem fordítva azon a bizonyos lovon. Amikor Renger van der Zande odacsapta a Cadillac-et a falhoz, pont ott voltunk, és mivel az első sorok egyikében ültünk, még láttuk, amikor az autó pörgött, majd megállt, ahogy azt is, ahogy a versenyző kiszállt, és mutatta a közönség felé, hogy minden oké vele. Hatalmas tapsot kapott, amit a holland egy teátrális kézmozdulatokkal megtűzdelt meghajlással köszönt meg.
Egy ideig még ültünk a tribünön, majd amikor már nagyon fáztunk, elindultunk felfelé a pályán. Kati sem járt arra még előtte, így ketten fedeztük fel a legjobb helyeket, a most már a szélesebb közönségnek is elérhető, feltehetően régi fotós ablakokat. Így jutottunk el a Kemmel egyenesig és a Les Combes-Malmedy kombinációhoz. Tovább én már nem tudtam menni, mert még időben vissza akartam érni a dobogó alá, Kati viszont még elmászott a Bruxelles kanyarig, ám onnan ő is talált valami ösvényt, ami visszavitte a paddockba. 20 perccel a leintés előtt értem vissza, így még gyorsan visszamentem a sajtóközpontba egyet szusszanni, aztán még a dobogót is meg kellett találnom.
Monzában megtanultam, hogy a kijelölt közlekedési útvonalak nem mindig kifizetődőek (nem engednek be a kapun, és társai), így most meg sem próbáltam megkeresni, hol kéne átjutni a pit lane-re, bementem az első szimpatikus garázsba. Mondjuk ez azért is volt rizikós, mert előző nap kiküldtek e-mailben egy utolsó figyelmeztetést, miszerint a fotósok lesznek szívesek nem bemászkálni a csapatokhoz, de azt gondoltam, a digók el fogják nézni egy mosolygós, szőke, nőnemű fotósnak. És így is lett, amíg a Ferrari szerelő a vérszemet kapott, hímnemű fanokat nem engedte át, felém még egy bájos mosolyt is küldött, amikor a biztonság kedvéért rákérdeztem, hogy én ugye mehetek?
A dobogós képek elkészítése után még volt egy sajtótájékoztató a három kategória első helyezettjeivel, amit elsőre nem is akartam megcsinálni, mert meg voltam róla győződve, hogy úgyis eltévedek az épületben, és nem érek oda kezdésre, de pont akkor üdvözölték a megjelenteket, amikor beléptem azon a bizonyos tűzzáró ajtón. Mondom, oké, a briefing room legalább ki volt írva, és tudtam, hová kell menni, hely is volt még bőven, meleg is volt bent, szóval lefotóztam a srácokat. És az első hölgyet, aki a WEC története alatt kategóriagyőzelmet ért el. A sajttáj után tényleg nem maradt más hátra, mint leadni a mellényemet, és hazavánszorogni. Forró zuhany és vacsora rég esett ilyen jól, mint azon az estén.
Vasárnap délelőtt kénytelenek voltunk korán kelni, mert még össze kellett pakolnunk a hazaútra, és elvergődni Kölnbe. Én ugyanis onnan repültem haza aznap este, Kati meg még ott maradt egy koncertre, és csak hétfőn indult vissza Budapestre. A buszocskánk Verviers-be pontosan jött, onnan luxi-vonat Aachenbe, majd tényleg normális, DB vonat Kölnbe. Ott volt még egy kis időnk, így leültünk ebédelni a dóm előtti lépcsősorra, megállapítottuk, hogy a srácok is mekis kajával ünneplik meg a sikeres versenyhétvégéket, ezért mi is így cselekedtünk (bár NAGYON csábított a currywurst gondolata, de nem akartam, hogy repülés előtt szó szerint gyors kaja legyen), pihentünk egyet, majd elbúcsúztunk, és elindultam a reptérre. Így a szokásos 2 óra helyett 4 órával előbb voltam kint, és a teljes internetet kiolvastam, mire fél 8-kor felszállt a gépem, de legalább nem késtem el sehonnan, és a kapucserét is teljes nyugalommal vettem tudomásul, s áttenni a székhelyemet az egyik padsorról a másikra sem kívánt sok izgalmat, vagy erőfeszítést.
Többen is elcsodálkoztak rajtam a hétvége során, hogy nemááá, először vagy Spában? Hát, igen… Valahogy sosem alakultak úgy a dolgok. Jó nagy tétel volt ez a pálya a bakancslistámon, amit büszkén pipáltam ki, és legközelebb sem fogok sokat gondolkozni, ha alkalom adódik rá, hogy ismét ellátogassak a pályára. Jó lenne egy kicsit jobb idővel (ha nem esik, az nekem már jó idő 🙂 ), már meglévő helyismerettel, de ezért talán tettem egy keveset most is, valami jó kis versenysorozattal, és már foglalhatjuk is a repjegyet. Lehet, hogy akkor is valami „szomszédos” településre… 🙂
